2007. április 5., csütörtök

12:55 | Spartacus | 0 komment

„A HAZUGOK ORSZÁGA

Magyarország olyan forradalmat csinált, amilyet tudott szegény, de Marat-kat bizonyisten különbeket érdemelt volna. Dr. Guillotinük nincs a mi terroristáinknak, de nyakazni a mieink jobban tudnak, mint a franciák. Agyonrémített, borzasztó időben élünk, s nem volna csoda, ha az öregek visszakívánnák a Bach-korszakot. A Bach-korszak őszinteségét tudniillik, mert a Bach-korszak legalább őszinte volt. A Bach-korszakban tudtuk, hogy ki az ellenségünk és ki a barátunk. Talán minden országban s minden korszakban több volt a nyíltság, kevesebb a hazugság. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy a históriában minden hazugságra rálicitáljon. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy bebizonyítsa: nincs csoda. Nincs határa az emberi ostobaságnak, s nincs nagyobb úr az életben a hazugságnál. Valamikor a magyar frazeológiában a koalíció olyan fogalom és szó lesz, mint Hosztalek.

Már az ellenkezőjében sem lehet bízni, ha a koalíció ígér valamit. Eddig még csak eligazított bennünket a két zsidó vigéc anekdotája. "A Stern azt mondja, hogy Lembergbe megy, nehogy azt higgyem, hogy Lembergbe megy, tehát Lembergbe megy." A mi politikai vigéceink hiába mondják, hogy Lembergbe mennek, még vigéc-ravaszsággal se süthetjük ki, hova mennek. Jaj, ha ők valamit teljesíteni akarnak. Ha ők azt mondják: "ezt nem csináljuk", holt-bizonyos, hogy megcsinálják. De rosszul és tisztátalanul, mert Perczel Dezső használt zsebkendője a tisztaság szimbóluma a mai renddel szemben. S még rosszabb sors vár arra, amit ők kemény ígéretekkel meg akarnak csinálni. Ez már kész tragikomédia, ez mindennek a megcsúfolása, ez a tételes röhej. De mégse lehet csak őket vádolni, mégse lehet azt mondani, hogy mindennek a koalíció az oka. Úgy tudjuk, hogy a koalíción kívül még ez idő szerint létezik egy ország is. Ez az ország lehet becsapott, elszédített, alvó, de mégis csak ország. Ennek az országnak van népe, olyan-amilyen polgársága, közvéleménye. Ez az ország, mint minden eleven orgánum, él, tendál, vágyik, akar. S ez az ország úgy viselkedik, mintha egyenesen az ő életföltétele volna az a hazugság, mely pedig csak az ő mai urainak életföltétele. Az országnak hazudnak a kormányzói, s az ország azt hazudja vissza, hogy rendben van. "Gúzsba kötlek - üzenik a kormányzók -, megcsinálom, amire Tisza se mert gondolni." Az ország kéjesen, álmosan nyújtózik egyet, s kinyújtja kezét-lábát: tessék.

Nemcsak ők hazudnak és csalnak: mindnyájan részesek vagyunk a bűnben. Miként nekik, mindünknek van titkos célja, ápolt reménye, fekete álma. Íme a nemzeti idealizmus milyen cinikus gazembereket nevelt belőlünk. Nagytiszteletű Baltazár úr már nem irigyli a váradi püspök vagyonát. Apponyihoz hálaföliratokat írnak a szabadságukról híres kálvinista gyülekezetek. A házszabályrevízió s a svindleres választói jog elé nyugodtan nézünk: semmi baj. Azzal vigasztalja magát a magyar, hogy mégis csak jobb dolog az, ha a kitűnő Kossuth Ferenc, Apponyi és Andrássy árulják a hazát, mint ha idegenek teszik ezt. Tisza István idegen volt, s mindenki idegen, akit nem Ugron Gábor bélyegez le tüzes vassal, mint a marhát. Nemcsak a kormány csal, általános a csalás; mi is csaljuk a kormányt. Csaljuk a kormányt, csaljuk egymást, csaljuk a jelent és csaljuk a jövőt. Pénzekkel talpra állítottuk a politikai desperádókat, hogy meglegyen az anyagi függetlenségük is - az árulásra. Rábíztuk magunkat és sorsunkat azokra, akikre tíz esztendővel ezelőtt tíz garast és tíz embert nem mertünk volna bízni.

Mi csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig győzzük még hazugsággal és erővel. Mert a fizika szerint mégis csak az erő minden, s az erő elfogy, ha más hivatása nincs, mint - kitartani. Kitartottuk s kitartjuk azokat, akik megölik a jelenünket, de mi lesz a jövővel? Reméljük, hogy egy-két ember akad még ebben az országban, akinek a jövő is eszébe jut?

Van a hazugságnak egy gyönyörű legendája, melyet talán fogjunk rá Demokritoszra, mint mindent, minek gazdáját adni nem tudjuk. Együtt éltek a hazugok, s gyönyörűeket hazudtak egymásnak és végül - mindenki hitt egymásnak. S mikor az igazság csak egy kicsit közeledett hozzájuk, jajgattak, jajgattak és biztatták egymást, hogy az igazság - nem igaz. Ma is élnének, ha meg nem haltak volna ezek a hazugok, s ha az életnek nem volna princípiuma a valóság. Mi lesz ebből az országból, ha észreveszi, hogy a hazugok országa? Nem vagyunk már optimisták, s jó előre sajnáljuk azt, aki ezt hangosan megmondja. Föltétlenül megkövezik, s az ország tovább hazudik önmagának s úgynevezett vezéreinek. Hogy a vezérek is hazudni fognak, arról talán kár is elmélkedni. Mit tudnak ezek mást, mint hazudni, ámbár azt igazán jól tudták, s jól tudják mindörökké ámen.

Budapesti Napló 1908. január 24.

(A.) ”

 

Nos, a fenti publicisztika szerzője Ady Endre. Írta mindezt 99 évvel ezelőtt. A jelek szerint az elmúlt egy évszázadban semmit nem változott szeretett hazánk, Észak-Balkánia.

mÈg nincsenek kommentek

2006. december 13., szerda

» Monnnnyon le!
10:01 | Polityika | Spartacus | 0 komment

Lenne egy apró javaslatom a jelenlegi politikai szembenállás és káosz megoldására.

Ha valóban felelőséget érez hazája sorsa és jövője iránt, akkor Sólyom köztársasági elnök úr még ma lemond és felajánlja helyét Orbán Viktornak. A parlament sürgőséggel megválasztja a törpe Mussolinit az adott posztra, törvénybe iktatja, hogy a köztársasági elnöki poszt mellé jár három bánya és évi egy milliárd elsikkasztható magyar forint. (Ne hőzöngj, gondolj bele, még mindig olcsóbban megússzuk, mint a korábbi regnálását.) Emellett a köztársasági elnöknek joga lenne játszani a nemzeti vállogatottban (rosszabb ettől már nem lesz a „magyarfoci”), és így végre egyszer a Puskás stadion is tele lenne. A vesztes meccs után pedig lehetne kérni az UEFA-t, hogy számoljuk újra a gólokat, hátha a végén mégis mi nyerünk.

mÈg nincsenek kommentek
» Apró különbség
9:54 | Így élünk | Spartacus | 0 komment

London, metró:
– Kérjük kedves utasainkat, hogy poggyászaikat ne hagyják örizetlenül, mert biztonsági munkatársaink elszállítják és megsemmisítik. Tobábbá amennyiben gyanús, felügyelet nélküli csomagra bukkannak, azonnal értesítsék a metró személyzetét, hogy megtehessük a szükséges intézkedéseket.

Budapest, Intercity vonat:
– Kedves Utasaink, kérjük Önöket, hogy a lopások megelőzése végett poggyászaikra fokozottan figyeljenek!

 

mÈg nincsenek kommentek

2006. szeptember 17., vasárnap

» Húsz év múlva
14:48 | Spartacus | 0 komment

Legalább húsz éve nem láttuk egymást, még csak egy levelet sem váltottunk. Életünkben nem töltöttünk együtt összesen kéthétnyi időt, mégis, szinte még gyerekként, meglehetősen közel kerültünk egymáshoz. Két évtizede keresem, most sikerült megtalálni (dicsértessek az iwiw). A világ másik végén lakik, küldök egy mailt, majd néhány nappal később hallgatom a telefonban a hangját, ahogy meséli az elmúlt, talán még az enyémnél is nehezebb 20 évét. Arra gondolok, ez az ember akár én is lehetnék. Mielőtt letenné a telefont, utolsó mondatként azt hallom a másik oldalról: Olyan, mintha megtaláltam volna a másik felemet.
Olyan…

mÈg nincsenek kommentek
» Hetvenötezernégyszázharminchárom
14:36 | Spartacus | 0 komment

Ennyien voltak kiváncsiak a Mancherster United – Spurs focimeccsre.
Tizennyolcezerháromszáz. Ennyien voltak kiváncsiak a magyar profi liga legutolsó fordulójára. A nyolc meccsre összesen.

mÈg nincsenek kommentek
» Csúf búcsú II.
14:35 | Spartacus | 0 komment

Három és fél év után felmondom az albérletemet. Szerettem, jó helyen volt, a főbérlőmmel is jól kijöttünk: én mindig mindent határidőre ki- és befizettem, az apróbb-nagyobb javításokat megcsinált(att)am a lakáson, ő pedig békén hagyott. Egészen eddig.
Lakásátadáskor előáll az ötlettel, hogy nem adná vissza a 200E Ft kauciót, mert abból szeretné újrafestetni a lakást. Próbálok rávilágítani, hogy ilyesmiről se a szerződésben, se szóban nem tett említést és megemlítem, azt is, hogy a lakás korrektebb állapotban van, mint amikor átvettem, de hajthatatlan. Szerinte teljesen egyértelmű, hogy ki kell festetnem a lakást, amikor átadom. Tizenöt éve lakom albérletben, soha senkinek nem volt ilyen ötlete, de látom, nem haladunk, nekem pedig két óra múlva indulnom kell a repülőtérre. Hányingerem van az egésztől, helye is lenne a pénznek, így megpróbálok kompromisszumot kötni.

– Javaslom, hogy ötvenezer forintot adok a festésre, a többit pedig Önök állják.
– Sajnos ez nekünk nem felel meg.
– Jó, nem tudok mit tenni, legyen. És kérném a számlát.
– Ha befejezték a festést, majd elküldöm.
– Azt hiszem, félreértett. A három és félévnyi bérleti díjról kérnék egy számlát, pontosan 2 400 000 Ft volt.
– De erről szó se volt, amikor megkötöttük a szerződést – kezd el hebegni főbérlőm. Bingó! Igaza volt A. barátomnak, elfelejtették megemlíteni az APEH-nek a csinos kis havi apanázsukat.
– Szerintem teljesen egyértelmű, hogy ha valamit kifizetek, akkor arról számlát kapok. Legalább annyira, mint az, hogy költözéskor kifestetem a lakást.

Megérti. Telefon asszonykának, lázas tanácskozás, végén 60 000 forintot kér, plusz 10 000-et a számlákra. Megkapja, közben próbálunk mindketten jópofát vágni a dologhoz. Igazából azért bosszant az egész, mert eddig kifejezetten jó viszonyban voltunk. Vajon miért van az, hogy egyesek képesek többévnyi jó kapcsolatot felrúgni, csak hogy még egy utolsót kaszálhassank a másikon? Valamiért úgy érzem, nem lesz honvágyam.

mÈg nincsenek kommentek
» A kör bezárult
14:34 | Így élünk | Spartacus | 0 komment
Valamikor 96-ban vagy 97-ben költöztem Budapestre, az első helyi barátnőmmel a régi Wigwam-ben ismerkedtem meg két hónappal később. Egy héttel Pestről való távozásom előtt ülünk az új Wigwam-ben néhány régi jóbaráttal, amikor észreveszem, Pimasz is itt van egy barátnőjével. Odamegyek, próbálom felmelegíteni a tízéves töltött káposztát, sikerrel. Másnap délután, amikor elbúcsúzunk, eszembe jut: így lett kerek a történet. Igen, éppen ideje továbbmenni egy várossal. mÈg nincsenek kommentek
» Kukac az Almában
14:34 | Spartacus | 0 komment
Otthon pakolom össze a portfóliomat, amikor rájövök, az egyik legnagyobb ügyféltől egyetlen munkát sem másoltam magamnak. Esély nincs rá, hogy volt munkahelyemről megkapjam (ld. Csúf búcsú I. – avagy Amatőrök a pályán című bejegyzést). Bosszant a dolog, mivel egy világszerte ismert dohánygyárról van szó, ráadásul az elmúlt négy hónapban a szobánk teljesen kiürült, azaz a másik két srác is lelépett, akiket esetleg megkérhettem volna, hogy küldjék el az anyagot. Hirtelen eszembe jut valami, zsebrevágom a pen-drive-ot, átmegyek az internetkávézóba és 10 perc múlva már indulok is haza az anyaggal. Amennyire idegesített korábban a Csillagos Zöldalma rendszergazdáinak lustasága és hozzánemértése, az amatőr módon összegányolt, bár egyébként méregdrága rendszer, annyira örülök most neki. Ráadásul nem is a második alkalommal kapott, négy hónappal korábban lejárt(?) jogosultságommal másztam be a szerverükre, hanem azzal, amit első Zöldalmás munkábaállásom alkalmával kaptam. Azt az accountomat még csak három éve kellett volna törölniük. Hiába, szegény fiúk túl vannak terhelve, nem volt még idejük rá. mÈg nincsenek kommentek
» Állatorvosi lódoktorok
14:33 | Így élünk | Spartacus | 0 komment
A beteg fekszik az asztalon, az orvosok hevesen vitatkoznak felette. Abban mindenki egyetért, hogy vágni kell, a beteg is beleegyezett, de az okos doktorok nem jutnak dűlőre a honnan és mekkorát kérdésében, így vita közben mindegyikük lecsíp egy-egy apró darabot. A beteg minden vágásnál sikít, a szike ilyenkor mindig megremeg, újabb tanácskozás, a megmaradt rákos rész közben fertőz tovább, újabb részek hallnak el, újabb apró darabokat nyes le a penge, de soha nem akkorát, hogy a kór ne terjedhetne tovább. Senkinek nincs bátorsága egyből levágni a beteg kezet, mert mit szólna a páciens? Akkor legközelebb nem hozzánk fog fordulni. Inkább nyiszálják apránként, tízszer kínozva az asztalon fetrengő szerencsétlent, nem vállalva a kínos döntést: az egész kar beteg, egy határozott vágást követően mehet a kukába. Ha valakinek ennyiből nem lenne egyértelmű, a fenti sorok a pazarló és etiópiai szinten (Bocsánat, Etiópia!) működő magyar egészségügy és az Osztrák-Magyar Monarchiából itt maradt, a XX. század eleje óta mentalitásában változatlan közigazgatás átalakításának töketlen, a legkisebb ellenálláson azonnal riadtan megtörő próbálkozásairól szólnak. A vörös inges fiúk megijedtek a felelősségtől, a jövedelmező területeket családi kft-kbe kiszervező, zsíros üzleteiket féltő nagyhangú és befolyásos kórházvezetőktől, a keresőkhöz viszonyított arányában a világon egyedülálló mennyiségű, húsz-harminc éve bebetonozott, az ügyfelet páriaként kezelő, kiskirály közszolgától, így megy minden tovább, mint korábban: a finanszírozhatatlan csődtömegek további finanszírozására igyekeznek több adót, járulékot kisajtolni mindenkiből. Gratulálunk! mÈg nincsenek kommentek
» Szégyen
14:32 | Így élünk | Spartacus | 0 komment
– Hát én rögtön elhányom magam – közli velünk angoltanárunk minden előzmény nélkül az óra közepén. Nem igazán értjük, miről van szó, ezért kimutat az ablakon. Semmi különös, az Alkotmány utca majdnem üres, a Parlament sem tűnt el a végéről, bár attól, ami ott folyik, időnként valóban felfordulhat az ember gyomra.
– Ott, nézzétek – hisztizik tovább, és meredten mutat az utca elején felfüggesztett magyar és USA zászlókra. – Ezt a szégyent!
– Múlt héten a montenegrói zászló volt kint. Mindig kifüggesztik azon ország zászlaját, amely államfője idelátogat – próbálom megnyugtatni.
– De akkor is! Miért kell kinyalni a seggüket?!
– Én nem látok benne semmi különöst, elemi udvariasság, diplomáciai minimum. A magyar zászlót is kifüggesztik külföldön, ha valamelyik politikusunk arra cselleng.
– Az más. Ezek a büdös komcsik mindenre képesek!
Eszembe jut egyik kedvenc mondásom: Fradi drukkerrel, Isten- vagy Orbán-hívővel fölösleges vitatkozni, így csendben rájuk hagyom, hogy egymást túllicitálva szídják a jelenlegi kommunista kormányt és a büdös zsidó-amcsikat. Mindössze az szomorít el, hogy ez a kisebbségi érzéssel és gyűlöletttel teli rohamosztagos hiszterika az angol mellett történelem szakot végzett, így komoly esély van rá, hogy továbbterjessze a benne lakó vak gyűlöletet. mÈg nincsenek kommentek
» Hogyan szerezzünk barátokat? – 2. gyakorlat
14:30 | Így élünk | Spartacus | 0 komment
Nézem a sebesen tovacsörgedező kis patakot és nem akarok hinni a szememnek. Harminc körüli pasi fekszik hanyatt a házunk előtti padon és közben vizel. Begombolt nadrággal, fél egykor, a Teréz körút és a járókelők kellős közepén, Budapest legforgalmasabb részén. Nem lelkesít a dolog, hiszen a gondnok minden igyekezete ellenére reggelente így is olyan szaga van a kapualjnak, mint egy pöcegödörnek, ilyet pedig még soha nem is láttam. És nem is szeretnék, így szépen felballagok a lakásba, megkeresem a legnagyobb vedret és teleeresztem vízzel. Mire visszaérek, a budapesti Maneken Piss már felült, szesztől fátyolos szemekkel próbálja újrabootolni a rendszert, eredménytelenül.
– Várj, segítek! – Lódul a tízliteres vödör, teljes tartalma célbatalál, legalább az ezévi fürdést is letudta csórókám. Felgyorsul a processzor, némi értelem költözik az alkoholmeghajtású robotba.
– Mi van, heee? Most meg mi van, b…meg?!
– Attól tartok, eltévedtél. Ez itt nem illemhely. mÈg nincsenek kommentek
» Hivatás, tudat
14:28 | Így élünk | Spartacus | 0 komment
– Szeptemberre keresek magamnak egy általános iskolát – dühöng előttünk, élete első és ezek szerint utolsó csoportja előtt frissen végzett angoltanárnőnk. – Elég volt, nem fogok napi 8 órát dolgozni nyári szünet nélkül ennyi pénzért.
– Angol tanárként nem olyan nehéz elhelyezkedni – bátorítja egyik csoporttársam.
– Láttam állásokat, csak mind olyan iskola volt, ahol cigányok is vannak. Remélem, szeptemberig találok olyat, ahol nincs belőlük egy se.
Nem szólok semmit, csak magamban jegyzem meg: én is remélem. Mindenkinek jobb lenne. mÈg nincsenek kommentek
» Csúf búcsú I. – avagy amatőrök a pályán
13:13 | Ilyen ez a reklámszakma | Spartacus | 0 komment
(Hosszú is, unalmas is, gonosz is, nyugodtan kihagyhatod) Nos, itt a megfejtés a Karácsonyi ajándék című bejegyzésem végén feltett kérdésre: nem írtam alá. Mivel korábban a cégem nevére szóló megbízási szerződéssel dolgoztam, várom, hogy munkáltatóm felmondja azt. Várom. Várom. Aztán egy hét múlva rákérdezek személyzetisünknél, hogy vajon csak én nem találom a szerződés felbontásáról szóló levelet, vagy tényleg nem sikerült még megírni.
– De hát nem írtad alá a felkínált munkaszerződést!
– Igen, de ez két külön dolog. Az egyik két cég között köttetett, a másik egy munkavállalói szerződés – lett volna. Attól, hogy utóbbit nem írtam alá, az előbbi továbbra is érvényes, amíg fel nem mondjátok, lévén, határozatlan időre kötöttük.
– Ez biztos? – kérdezi, és közben látom a szemében a pánikot: Ez már megint kavarja!
– Igen, ez biztos.
Két nap múlva kapok egy háromsoros levelet „Szia + Becenév” megszólítással, melyből megtudhatom, hogy a Csillagos Zöldalma a továbbiakban – a kéthónapos felmondási idő letelte után – nem tart igényt szerény személyemre. Mivel egyébként kedvelem a cég személyzetisét, eltekintek attól, hogy elmagyarázzam neki, ő most éppen egy nem létező munkaviszonyt mond fel, miközben a Csillagos Zöldalma és a cégem közötti kapcsolat él tovább. Gyorsabbnak és egyszerűbbnek tűnik írni egy levelet, mely szerint a cégeink közötti szerződés általuk szóban történt felmondását követően úgy tartom helyénvalónak, ha mindezt írásban is megerősítjük, majd odabiggyesztek egy táblázatot a hátralevő időszakkal kapcsolatban, úgymint rendelkezésre állás, számlázási időpontok, összegek, esedékességek. Várok. Várok. Végül megunom és egy óvatlan pillanatban lestoppolom a folyosón az akkor már minden találkozásunk alkalmával a plafont vagy a padlót fixírozó igazgatónőnket:
– Eljutott hozzád a levelem a felmondással kapcsolatban?
– Öööö, hát, igen.
– Kapok rá valami választ vagy visszaigazolást legalább?
– A pénzügyi igazgatónő fog intézkedni az ügyben.
Újabb egy hét kell, hogy kiderüljön, a 2006-ra – a szerződéssel egyidőben kötött szóbeli megállapodásnak és a korábbi évek gyakorlatának megfelelően – időarányosan esedékes 5 nap szabadságomon megy a cirkusz (cirka 85E Ft). A kákán is csomót kereső rossz természetemnek köszönhetően nem tudom elfogadni ama meggyőző érvüket, hogy a cég előző vezetése által kötött megállapodás őket nem kötelezi semmire. Néhány nap alatt sikerül elérnem, hogy leüljünk a pénzügyi igazgatónőnkkel tárgyalni.
– Szállítókkal én nem szoktam vitatkozni, főleg ha szóbeli megállapodásról van szó – kezdi a tárgyalást ügyeletes pénzügyi zsenink.
– Semmi gond, akkor a bíróság majd eldönti, hogy jogos e a követelés.
– Na jó, azért te csak itt dolgoztál, beszéljük meg. 
 Nem jutunk előre. Hivatkozik arra, hogy a szóbeli megállapodás őket nem kötelezi semmire, majd megpróbál meggyőzni, hogy az elődjének túl sok vaj van a füle mögött, hogy eljöjjön tanúskodni mellettem. Háromszor állok fel, hogy hagyjuk az egészet az ügyvédekre. Ő is tudja, én is tudom, a bíróság azzal kezdené – mint korábban már több hasonló esetben –, hogy átminősítené munkaügyi szerződéssé a két cég közötti egyezséget, innentől a Csillagos Zöldalma a szóban forgó összeg többszörösét veszítené az ügyön. Akkor a legnehezebb visszafolytanom az egyébként is öt percenként menetrendszerűen feltörő röhögésemet, amikor pénzügyi atyaúristenünk közli, hogy a Cég európai központja nem engedi kifizetni a fenti tetemes összeget. Mindezt sikerül megkoronáznia azzal, hogy moderátornak, a „Jó Rendőr” szerepére behívta azt az embert, akivel – és ezt rajta kívül a cégnél mindenki tudja – felettébb utáljuk egymást, és akivel már 4 évvel korábban közöltem egy szívatási próbálkozása után: – Tudod mit, G.? Próbáld ki az orális szexet a legközelebbi női hozzátartozóddal. (Élek a gyanúval, hogy akkoriban kevésbé választékosan fogalmaztam.) Végül arra jutnak, hogy a még hátralevő három hétben ÓRÁNKÉNT kiadják a az ötnapnyi szabadságomat, a beérkező munka mennyiségéhez igazodva. Ez már annyira nonszensz, hogy elfogadom. És természetesen, amikor már csak 4 napom van hátra, én szólok, hogy lógtok még 4 nappal, úgyhogy most én elmentem szabadságra – ahogy eredetileg is szerettem volna –, aztán meg nem jövök, mert letelt a felmondásom. Mindez Magyarország egyik legnagyobb, több, mint 100 főt foglalkoztató külföldi tulajdonú reklámügynökségénél. mÈg nincsenek kommentek

2006. február 13., hétfő

17:01 | Így élünk | Spartacus | 0 komment
Riszpekt

Minden tiszteletem azon hölgyeké, akik a jelenlegi -10 fokos zimankóban, amikor fagyott orrok és fülek kopognak a retkes aszfalton, térd felett érô szoknyával-kabáttal és feszes, vékony bôrcsizmával emelik klasszisokkal Budipest szürkén taknyos, szomorúan lepusztult összképét.
mÈg nincsenek kommentek

2006. január 24., kedd

13:44 | Ilyen ez a reklámszakma | Spartacus | 0 komment
Csak a jók...

A húgomtól kaptam karácsonyra néhány könyvet, köztük M. M. ..A lyukacsos tehén,, címû kötetét. Elkezdem, és oldalról oldalra  jobban tetszik. Témája a reklámszakma, és szerzôje a hazai ,,szakemberek,, jelentôs részével ellentétben, egyáltalán nincs elájulva a színvonaltól. Emellett a megállapításai, helyzetértékelései nagyrészt egybecsengenek saját véleményemmel. Mivel alig ismerem a szakma prominenseit, viszont érdekel a szerzô, felhívom Etalont. (Volt fônököm, ritka ember, az egyetlen a nagy magyar reklámbizniszben, aki a saját munkájára is hajlandó azt mondani, hogy szar, és a konkurenciájét is dícséri, ha az valóban jól sikerült.)
- Michelberger Miklós? Igen, kreatívigazgató volt, reklámfilmes. Tavaly halt meg.
Nézem a könyv impresszumát. Alig volt ötven éves.

 * Ez a könyv veszélyes – gondolhatták sokan a hazai sajtóorgánumok vezetői és tulajdonosai közül, hiszen a Michelberger Miklós által készített vitriolos reklámkritikákat egyikük sem kívánta közölni sem részletekben, sem pedig egészben. Ezt persze megértem, hiszen ki az a nem normális, aki a napi betevőt, illetve távlati gondolkodók esetében gyermekeik egyetemi éveit finanszírozó kézbe harap vagy köp? Senki. Kivéve őt.
 In: PR Herald, 2000/10. p. 63
 mÈg nincsenek kommentek
13:32 | Így élünk | Spartacus | 0 komment
Kis magyar abszurd

Vasárnap délután felszállok a Nyugatinál a metróra. A kocsiban feszült csend, a zsúfoltság ellenére az egyik ülésen egyetlen alak gubbaszt. Ötven körüli férfi, eléggé lerobbant állapotban, de nem tûnik hajléktalannak. Egyszerûen csak ápolatlan, olyan, aki láthatóan nem foglalkozik magával. Kék munkásnadrág, valami meghatározhatatlan színû vattakabát, kerekorrú, koszos, barna bôrcipô, gyerekcsináló sapka, mûanyagfüles táska. Hirtelen felveti a fejét és hangosan ,,énekelni,, kezd:
- Nem teheteeeeeem, nem engedi a becsületeeeeeem!
Pont. Nincs tovább, fejét lehajtva, szótlanul mered maga elé, akár néhány másodperccel korábban  is. Az utasok zavartan néznek össze, senki nem tudja értelmezni a történteket.  Nem kell egy perc se, trubadúrunk újra felveti fejét,  néhány másodpercig rendületlenül bámul a falon túli messzeségbe, majd felcsattan az újabb nóta:
- Szabóóóócs megye, te orszáááág közepe.
Fej le, szótlanul néz maga elé. Most már mind többen várnánk a következô strófát, amikor benyúl a táskába, kotor egyet a mélyén, majd elôvesz egy mûanyagdobozt. További kotorászás, elôkerül egy mûanyag villa is és elkezdi magába lapátolni a dobozból a krumplistésztát. Körülbelül 50%-os hatásfokkal, az étel fele az ülésen végzi. Két megálló, és a tészta visszakerül a táskába, a törmelék körben az ülésen, de nótás kedvû utastársunkat ez nem zavarja, hamarosan jön az újabb egysoros:
- A cigánynál nincs rafináááááááltabb!
 mÈg nincsenek kommentek
12:37 | Ilyen ez a reklámszakma | Spartacus | 0 komment
A munka öröme

Találkoztam már munkámmal  4 sávos autóút felett kifüggesztve, tizenemeletes bérház tetején pöffeszkedve, számtalanszor bilboardokon, buszmegállókban citylightokon, metrókocsik belsején, heti- és napilapokban. Legjobban mégis az a 20-30 centis ábra tetszett, amit karácsony környékén egy lány ismerôsöm derekán láttam viszont. Hiába, a természet készíti a legszebb hirdetôfelületeket! mÈg nincsenek kommentek
11:27 | Ilyen ez a reklámszakma | Spartacus | 0 komment
Gratuláljunk!

Kör e-mail: Szép Lány és Ifjú Apa munkái bekerültek a szakma nemzetközi évkönyvébe, amely az elmúlt év kiemelkedônek talált munkáit mutatja be, gratuláljatok nekik! Valóban nagy eredmény, jönnek is a gratulációk szép sorjában, és persze szintén kör-mailben, hadd lássa mindenki: én gratuláltam. Bár egy pillanatra eszembe jut a Ponyvaregény (Takarító: Na, ne sz...juk tovább egymás f..t, Uraim!), igazi problémám mégis az: egyikük sem dolgozik már a cégnél.

 P.S.: Azóta kiderült, Ifjú Apa mégis marad. Gratulálunk, kompatibilis! mÈg nincsenek kommentek

2006. január 6., péntek

13:05 | Ilyen ez a reklámszakma | Spartacus | 0 komment
Karácsonyi ajándék

Jól megérdemelt évvégi szabadságom harmadik napján beugrom valamit elrendezni egyik kollégámmal  a Csillagos Zöldalmába. A hangulat nem éppen karácsonyi, sôt, inkább egy hullaházra hasonlít. Érdeklôdésemre keserû arccal közlik a többiek, hogy mindenki megkapta az új munkaszerzôdését. Mindenki, azaz még én is, aki eddig szerzôdéses viszonyban álltam a gyárral. Káromkodok egyet, hogy a telekommunikáció jelenlegi fejlettségi szintje mellett ezt így, véletlenül kell megtudnom, arról nem is beszélve, hogy még a szabadságom elôtt néhány nappal is azt az információt kaptam, hogy április végéig nem változik semmi. Irány a nem éppen remeklô személyzetisünk, ô felvisz a cégvezetônkhöz, aki elém rakja az általuk elképzelt munkaszerzôdést - vagy aláírod, vagy mész alapon.
Van benne néhány, a munkatörvénykönyvével szembemenô kitétel, azonkívül titokvédelmi záradék, versenytilalmi rész (ennek alapján  fel kellene számolnom 10 éve létezô cégemet is), és kötelezettségvállalás, mely szerint aláírom, hogy az 1 hónapos felmondás után további 1 hónapig nem helyezkedem el a szakmában, valamint magamra nézve kötelezônek ismerem el a kollektív szerzôdésben és a Cégcsoport belsô mûködési szabályzatában leírtakat.
Ami hiányzik: 
- 120 000 magyar forint a korábbi béremhez képest
- munkaköri leírás
- kollektív szerzôdés
- a Cégcsoport belsô mûködési szabályzata.

Lehet találgatni: vajon aláírtam-e?

P. S.: a munkatársaim 85-90%-a aláírta. Hát igen, van aki Csillagos Zöldalma kompatibilis, van, aki nem. Lásd korábbról: Rozoga, a Magy Karriervadász címû bejegyzést! 




mÈg nincsenek kommentek

2006. január 5., csütörtök

16:52 | Így élünk | Spartacus | 0 komment
Szupernagyik

A Bécsi út elején, az ORFI mellett van egy aranyos kis vendéglô: Nagyik ebédlôje. Kockás terítôvel letakart ,,ezeréves,, faasztalok, komód, egy táblán kézzel felírva az étlap. A pult túloldalán két idôs hölgy, valódi nagymamás külsôvel. Aranyosak, mosolygósak, látni, élvezik, amit csinálnak. Tudják, a törzsvendégek közül kinek mi a kedvence, ki szereti forrón, ki langyosan a levest: igazi napközis hangulata van az egésznek. A terítést, a vendégek körüli sürgés-forgást és a fizetést egy 40 év körüli hölgy végzi, vélhetôen valamelyikük lánya. 

Az étlapot felsoroló tábla elôtt két lány áldogál tanácstalanul, mikor a ,,placcmester,, látja, hogy nem haladnak, megszólítja ôket:
- Tudok valamiben segíteni?
- A barátnômmel azt próbáljuk kitalálni, hogy melyik elnevezés mit takar.
- A kolléganôm rögtön elmagyarázza - irányítja ôket az egyik nénihez a pincérhölgy. - Tessék nekik elmondani, hogy melyik étel micsoda! - adja át a vendégeket az egyik nagyinak, aki azonnal hozzá is kezd a ,,bemutatáshoz,,.
- Elnézést - szólal meg kissé zavarban az eddig is bátrabb lány. -  A barátnôm angol, egy szót sem ért magyarul.
A nagyi nem jön zavarba:
- This is a traditional hungaryan food...
Ilyenkor szégyellem magam igazán, hogy nem beszélek nyelveket.



mÈg nincsenek kommentek
Régebbiek | Végére »